Emléktó üvegén

Kormot szór szemembe

a reszketeg alkony,

tétova lépteim

konganak a parton.

Emléktó üvegén -

mint vékony cukormázt -

a hirtelen jött fagy

jéghártyát cicomáz.



Gondolatban élek -

testem már hitetlen -,

megdermedt énemet

lábnyomodba tettem.

Fagyos hangulathoz

nem tapad meleg szó,

kandalló nélküli
didergő a kunyhó.



Magam mellé fekszem -

magányom markolom -,

s pattogó hasábok

zenéjét álmodom.





2006-12-30

 

November fogatán

Sárban, vízben gázol

november rőt lova,

mögötte csak zötyög

ócska, rossz kocsija.


Ponyva alatt hideg,

bakon részeg köd ül,

csípős szélostora

csapdos nyakam körül.



Összegörnyed testem,

megborzong a bőröm,

álomképeimben

hosszan elidőzöm:



Hol égnek szemekben

örök mohatüzek,

ringó táncra kelnek

virtuális szüzek,

öregek mesélnek,

sziklából bor folyik,

hullámzik a zene

hajnaltól-hajnalig.



Ott van az én helyem –

andalít az álom,

november fogatán

csak pislog világom. 
 

2006. 11. 04.

Édes otthon

 

(pszichózis)

Míg dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.

Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg magad a holmidat!

Hogy sose legyen kellem napod,
friss kedv-hajnalban beléd marok.
Zord, savanyú arc, keserű száj,
s testben a görcs az idegbe váj.

Sötétedik, a múlt-szél cibál,
a volt világa már fumigál.
A hullt idő holttérbe pereg,
vak lápra lépnek torz szellemek

s a kert mögötti határsoron
halk, viharlámpás halál oson.




2007-10-12

Nyárvégi éj

Kiseperte holdudvarát,

benne táncolt egész este -

dalol az éj, bontja haját,

barnán fénylik pucér teste.



Lator szellő súg fülébe -

simogató hangja botor,

csiklandóan nyúl ölébe,

nevetésük hullámfodor.



Ropog az ágy, deszkája ég,

elparázslik, akár a nyár -

ősz kacsint az ég peremén,

s szikrát gyűjt a látóhatár.





2007. 08. 27.

vég-kép

 

létünk a véggel összeér

vásznunkra égnek a jelek

jelenlétünk a múltba tér
      testünkre feszül a keret

a festék ránca megreped

alighogy megszárad a kép

tompán koppan a borzecset

örökre elernyed a kéz

homályba hajló mákonyat



alkonyba kanyargó csapás

e sorsba rángó kábulat

az elmúlásörvény hatás

zuhanni vágy a volt csodás



színes fényfolyókat festő

merül vele minden tudás

egyedül süllyedni rest ő

 csónakja áttört fahéjbézs

már léket kapott a kéktől

még tűnődően visszanéz

amint kicsurran a képből

2009. 10. 01.