Azidei Ünnepi Könyvhét forgatagát valószínűleg nem élveztük volna kedves
Földimmel, ha Békéscsabáról felutazó arany Erikánkat nem akarjuk
meglátogatni valamelyik standon.
Erika sajnos súlyos beteg, bár rajta nem látszik – ahogy írta –,
ugyanolyan vidám, beszédes, amilyennek megszokhattuk az évek folyamán,
amióta egyre rendszertelenebbül találkozgatunk.
Megüzentem pedig
neki, hogy első az egészség, és csak közvetlen utána következik a
könyveladás, de ő semmiképp sem akarta lemondani programjait.
Rajtam – ahogy szondázgatom magam – jobban felfedezhetők a több mint két
hete tartó fejfájás nyomai, hiába vettem be indulás előtt dupla adag
gyógyszert. Amikor a gyógyteák már nem segítenek, az ember mindenre
képes, hogy visszaszorítsa borzalmas, hullámzóan erősödő, nyilalló,
nyomó, gyötrő, és hisztéria felé kergető fájdalmait. Olyankor már nem
számít az egészséges életmód, egyik méregre veszi be a másikat, csakhogy
megszabaduljon a kíntól, vagy legalább időlegesen fellélegezhessen.
Ez a kéthetes fejfájás tortúra most „hab a tortán” nálam. Régóta tartó
ízületi problémáim megtetézése, szinte abszurd kiteljesedése.
No, de
kérdezhetnők: manapság ki van jól? Beteg a nagytesó – az EU,
eladósodott a nagybátyó – az USA, rosszul vannak a sógorok (ők főleg
magyar bankjaik profitjáért aggódnak), beteg az ország, betegek a
politikusok, a közgazdászok, a jogászok, betegek az emberek. Szóval
néhány spekulánson és útonállón kívül kevesen vagyunk jó bőrben.
Gyötrő gondolataink közepette talán be is kúszhat a képbe néhány
elmosódott kérdőjel: kinek áll érdekében mindez, ki áll a folyamatok
mögött? Ki gombolyítja a szálakat? Már egész biztosan nem a Moirák a
végzet irányítói. Az emberi élet fonalát szövő, gombolyító, illetve
elvágó három istennőt valószínűleg eltetette láb alól a titokzatos
Bilderberg-csoport, akik rendszeresen a G8-ak tanácskozásai előtt
üléseznek zárt ajtók mögött, szigorú titoktartás közepette.
Talán a
gyógyszergyárak, a jótékony bankok, az élelmiszer-adalékkészítők, a
környezetszennyezők, a káros sugárzáskibocsájtók nyisszantják el idő
előtt azt a vékony zsineget, ami a valósághoz köt bennünket. Az
álarcok, logók, szervezetek mögött – persze – ugyanolyan – hús-vér –
emberek rejtőznek, mint mi, csak ők a bankjegyerdőtől nem látják az élő
fát, így aztán gyakran kaszabolják maguk alatt is az ágakat.
A
demokráciát féltők megvizsgálhatnák eme csoporttevékenységek
mindegyikét, és panaszra mehetnének eredményeikkel, grafikonjaikkal az
EU-hoz vagy az amerikai Népszavához.
Mégiscsak furcsa, hogy amíg a
kispályás magyar trafiktörvényre maga Angela Merkel is intő ujjat mutat,
addig mások világra szóló dolgokról titokban dönthetnek mindenféle
kontroll nélkül.
No, de menjünk csak vissza a halpiacra, vagyis a könyvvásárba!Földim tavaly óta már elfelejtette, hogy merre van a belváros, úgyhogy,
ha nem fogom a kezét, elmegy Halmajugrára. A Duna-parti parkolóhelyek
ugyanúgy le vannak zárva, mint tavaly, pedig az idén nem volt semmiféle
csúcstalálkozó, talán a “A Good Day to Die Hard” című film forgatása
miatt kellett az összes megállási lehetőséget időlegesen (csak néhány
napra) megszüntetni.
Az akadémia parkolóból elindulva – ahol szinte
sci-fibe illő módon találtunk egy helyet – Földim majdnem berántott a
Zrínyi utcába. Először úgy véltem, lőnek a filmesek, de látva párom
tétova arckifejezését, rájöttem: elvétette, merre van a Vörösmarty tér.
Atéren a megszokott kép fogadott: Barakkdizájnú alumínium bódék zátonyai
között csordogáló, anyagilag szemlátomást meglékelt uszadék-tömeg. A
kis sziget-asztalkáknál pedig feszült figyelemmel lesben álló költő-író
cápák.
A környékbeli kávézók teraszán elnyújtózó jómódú turisták
látványosságként, amolyan a szociológiai tanulmányként figyelik az
imitt-amott feltorlódó hangulatmentes, egykedvű tömeget. A főleg
külföldi teraszvendégek között azért sólyomszemmel kiszúrtam a
mély-szegénység és a svájci frank gengszterizmus néhány költő-író
áldozatát is. Ők ugyanolyan jól dőltek hátra az árnyékban, mint a
külföldi turisták – sőt némelyikük az ötödik ser után még jobban.
Erikánkután kutatva, indiánokba botlottunk, akik nagyon barátságosan
viselkedtek, és teljesen ingyen ki akartak festeni bennünket, amit
persze nem hagytunk. Kikértük magunknak, már korunkra való tekintettel
is. Teli a város amúgy is indiánokkal – Bartók indiánokkal. Honnan van
erre ennyi pénz? Úton-útfélen, villamoson, buszon, óriás és
törpeplakáton, egyszóval mindenütt csak a szomorúszemű Bartókok
figyelnek indián pártában.
Valakinek jó forrás a könyvkiadás ma is, mert nyilvánvaló, hogy csak a
rendkívül nagy árréssel, vagy nagy tömegben, olcsón előállítható
anyagokból készülő termékeket forgalmazók tudnak bőkezűen reklámozni.
Egy kisvállalkozó vagy egy szerző biztosan nem képes ilyesmire. Persze,
ahogy hallom, némelyik kiadó 4-6 %-ot csepegtet a szerzőnek, a termék
igazi tulajdonosának. Ennél még az ásványvíz felszínre hozatala is többe
kerül… Pedig hát az sem aprócska buli.
Gondolataimból a térre
kisvasútként bekígyózó népes spanyol társaság gitárral kísért
mutatványa zökkent ki. Az előadók a tér negyedéig érnek, amikor
lelkesedésük elfogy. Érezhetően lelombozódnak az érdektelenség láttán.
Hát persze, ilyen a magyar mentalitás. Félrefordított fejek, rosszalló
homlokráncolások, maguknak való gondolatok. Ti – bohóc spanyolok –
inkább zajongjatok otthon tekintetek.
Itt nem biztat senkit senki, mint a meccseken a kemény mag: szurkoljon (tapsoljon) mindenki!
Egyébként is mire ez az indokolatlan jókedv, amikor beteg a spanyol
bankrendszer is? Feltőkésítésre szorul, mint a miénk már néhányszor,
hogy utána a betéti kamatok 5-6 szorosával újra sarcolgassa a minden
mindegy alapon rászorulókat.
Földim szakértelemmel fejti meg
az információs bódénál, hol dedikál most Erikánk, és magabiztosan
kalauzol arrafelé. Ez már nem az én pályám. Vásárokban, üzletekben,
parkolóházakban, jellegtelen környezetben nem ismerem ki magam.
Erikánképpen egy kislánynak ír a könyvébe. Mögé állunk, nem zavarjuk addig.
Kicsomagolom a rózsát, amit hoztunk, és türelmesen várakozunk.
Nagy öröm látni vidáman kedves barátosnénkat, rendesen körbe is puszilgatjuk egymást.
Én valószínűleg többet panaszkodom, mint ő, de ezt konkrétan nem tudom
megítélni – hasonlóan, mint néhány elfuserált kérdést a nemzeti
konzultációban. Lehet persze, hogy némely alattomos betegség nem fáj
annyira, mint egy erős középfülgyulladás. Ezzel együtt remélem,
mindkettőnk sorsa jobbra fordul.
Most jut eszembe: nem kérdeztem, hogy használja-e a gyógynövény pakolásokat és a gyógyteákat… Fontos lett volna pedig.
A pavilon homlokzatára, ahol Erika dedikált, két név volt írva. Rögtön
kikövetkeztettem: felesbe vették ki. Meg is kérdeztem a régi ismerőst,
az immáron kétkötetes írót:
– Mennyi a bérleti díj?
– Százhuszonezer a fele – közli enyhe szájhúzással a velem egykorú férfi.
– És mennyien hoztatok ki könyvet a régi csapatból? – firtatom, miközben lapozgatom az egyik prózáját.
– Gyere, nézd meg a választékot a pulton! – terelget a lehajtott ablakborítás felé.
Mustrálgatom… hát nem sok, talán nyolc-kilenc szerző kötetei vannak
közszemlére téve. E kötetek egy részét már láttam egy éve, két éve,
három éve is, tehát nem vadonatújak.
Szemet szúrnak az árak: 2000, 2100 Ft-ról leárazva 890, 1000 Ft-ra. Nem mehet annyira jól a bolt.
Beszélgetésbe kezdünk a könyvkiadásról, a szerzői munkáról, a
szerkesztésről, a borítókészítésről. Kiderül, egy valamirevaló, 200
oldalas kötet 1000 Ft-ba kerül tetemes, saját előkészítési munkával is.
Eddig sem teljesen laza fejtartással figyelem a 890 Ft-os akciós
kötetárakat, de ezután a gyógyszertől kicsit merev fejem valamicskét
berezonálhatott, ahogy belegondoltam:
– 1000 Ft egy 200-oldalas
puhafedelű nyomtatása – nem semmi. Néhány helyen látom, kosárban
kínálnak 500 Ft-os átlagos kiadványokat, és 1000-ért a nagy alakú,
képekkel tömött, méregdrágán legyártott gyönyörűségeket.
– Sajnos, ez van – feleli a régi alkotótárs.– És te írogatsz-e még? - kérdezik szinte egyszerre.
– Egyre
kevesebbet – válaszolom elmélázva. – A 4 Dimenzió portál dolgai lekötik
az energiámat (nekem nincsenek ilyen remek adminjaim mint ti – nézek
végig a férfin és a mellette tüsténkedő, épp egy potenciális vevőt
babusgató, szintén régi ismerős írónőn), másrészt Földim webáruházait
tartom karban, és próbálom jó pozícióba tolni a Google találatai között.
– Milyen áruházzal foglalkoztok? – kérdezi a tőlem néhány évvel fiatalabb írónő.
– Méteráru – függöny, dekoranyag, ágytakaró, díszpárnák… ilyesmi. Nem
akartam emlegetni a Kép és Könyv webáruházat, amit sajnos minden
igyekezetem, és propagálásom ellenére be kellett csukni, mivel arany
Erikánkon kívül senki sem bízott meg bennünk annyira, hogy küldött volna
közvetíthető könyvet vagy festményt. Nekünk pedig nincsen se eladó
saját kötetünk, se festményünk. Nos, az érem fonákja, ha alapvetően
olyan gondolatok játszanak az emberekben, mint amikor a róka elindul a
medvéhez az ásóját elkérni…
A webáruházba invitálásra a legkedvesebb válasz az volt: „sok sikert kívánok neked!”
Hmmm… énnekem? Tkp. rajtad próbálok segíteni, neked kell a siker, ha
már írtál, festettél valamit, hogy ne avasodjon rád a cucc, és ne tégy
úgy, mintha remekül menne a bolt, amikor odaadnál mindent negyed áron
is, csak vigyék.
Az ismerős webáruháza az persze más, oda nem
csöppentünk 4 % sikerdíjat sem a működésre, fulladjon csak bele. Inkább
bérlünk pavilont vagy kiállítótermet, fizetünk vendégeket,
reprezentálunk, teszünk mindenhová mindenfelé a kenőcsöt, és elmeséljük,
hogy (erőn fölül) a legnagyobbak között áruljuk a portékánkat, és miénk
a legszebb nyúl a halpiacon.
– Szóval... te nem vágsz bele egy kötetbe? – kérdezi az írónő.– Gondolkoztam már rajta – felelem elmélázva –, de olyan ez szerintem,
mint egy weboldal készítése: hiába csinálsz egy honlapot, az égvilágon
senki sem fog tudni róla. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy kis darab
fekete posztóval hadonásznál a vaksötétben.
Azok könyveit
kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek
vagy mértékadó, sznob sarokkövek. A valóság ábrázolására törekvő,
realista, nyálmentes, különálló, netán igazságkereső, szókimondó
daraboknak nincs nagy piaca. Az emberek szeretik, ha megvezetik őket,
sokan még most is azt hiszik, az a tökéletes demokrácia, és az igazi
művészet.
No, meg nézz itt körbe! Mennyi az éhes kiadó, mennyi az
eladatlan könyv, és mennyi okos ember üldögél tollal a kezében, vagy
iszogatja borát, és uzsonnázik asztalkájánál. Miért kellene még pont
nekem dúsítani a felhozatalt?
– Nem úgy van az! – korhol az írónő –
mindenkinek ki kell írnia, ami benne van. És különben sem olyan okosak
EZEK, csak fontoskodók.
– Tudnád, mennyi nagyképű van köztük –
fordul felém a régi alkotótárs is. – Elmesélek egy-két esetet… –
folytatná, de kapás van, nézelődő érkezik.
Elköszönünk a
társaságtól, hisz muszáj körbenéznünk valamelyest, ha már egy évben
egyszer bejöttünk a belbe, és szerencsésen parkolóhelyet is szereznünk.
Erikát biztosítjuk, hogy még meg fogjuk látogatni a másik pavilon előtt is, ahová később átköltözik.
Kézfogás, puszi, rövid jókívánságok, aztán elvegyülünk a bámész tömegben.A nagyszínpadon éppen vége Böjte Csaba és Keresztes Ilona
beszélgetésének a szeretetről és a házasságról. Odaóvatoskodom a
színpadlépcsőhöz. Olympus masinámnak nagy nehezen sikerült legyőzni a
szerzetes auráját, végül készül egy-két használható fotó róla is:
Néhány dedikáló asztal előtt meglepetést okozó, kígyózó sorok alakulnak ki.
– Mintha csak erről beszéltem volna – mutatom Földimnek. Azok könyveit
kapkodják, akik társasági beszédtémák, pletykarovatokban szerepelnek
vagy mértékadó, sznob sarokkövek.
Csinálok jó pár képet – ilyet és olyat is, aztán továbbaraszolunk.
Számos celebbel az idei vásáron is összefutottunk. Nekik valószínűleg kötelezően előírt kűr kulturális arcukat is mutogatni.Erikán kívül másik 4 Dimenzióssal is találkozunk… majdnem, de az
utolsó pillanatban, karnyújtásnyira sajnos sarkon fordul kedves
barátunk, és elkígyózik az emberlabirintusban. Remélem, nem tőlem ijedt
meg, de azért sebtiben mégis megfésülködöm az egyik kirakatban.
Földim ekkor már erősen kapaszkodott belém, feltörte a cipő a lábát,
mivel előző nap is nagyot sétált ruhakeresés közben. Közeledik a
nagyobbik lánya esküvője…
Benéztünk néhány Vörösmarty téri üzletbe
is, hátha akad végre valami alkalomhoz illő, de nekem úgy tűnt itt is
csupa-csupa kínai, idétlen fazonú, igénytelen holmit próbálnak elsütni
svájci árakon.
Afagylaltos pult előtt pihentünk meg, nézegettük a választékot. A fagyi
legalább jól mutatott, és tavaly óta csak egy tízest drágult adagja.
– Ez a termék tartja az inflációs rátát, még a Brüsszeliek is rányomhatnák a stemplit – súgtam oda Földimnek.
260 Ft egy gombi… Kérek egy mangót és egy kiwit.
– Tessék parancsolni! – fordul felénk a csinos pincérlány.
– Kérek egy mangót és egy pisztáciát… vagyis kiwit.
– Akkor egy mangó és egy kiwi legyen? – kérdez vissza a pincérlány.
– Igen – válaszolom – egy mangó, egy kiwi és egy pisztácia.
Földim is három gombócot választ.
– Huh, micsoda fényűzés! – máris túllőttünk portálunk ajánlott éves támogatásán, fejenként több mint 50 %-kal.
Visszaballagunk még Erikához és Lacihoz egy pillanatra elbúcsúzni,
minden jót kívánni, amennyire csak lehet ebben a kiszámíthatatlan
helyzetben, utána azonban szedjük a lábunkat, mivel Földim már fázik –
jócskán lehűlt a levegő. A Széchenyi térre érve a Gresham terasz nagy
képernyőjén viszont még forró a hangulat. Rutinosan kergetik a labdát a
csillagászati egységekhez szoktatott játékosok, hullámzik a foci-Eb
áhítatos, mámoros közönsége. Mielőtt fáradt lábbal, merev derékkal
végre kiszolgált autónkba ülnénk és hazafelé vennék az irányt, még
látjuk, amint a terasz elegáns vendégei gólörömükben, hangos kiáltások
közepette, gyerekmód ugrálnak fel és ölelkeznek össze. Egy húzásra
hörpintik le a magyar minimálbért verő, isteni Dom Pérignont.
2012. 06. 11.
