2011-03-30

Jó itt nekem...

Szieszta





Monoton unalom kondul a kertben

a szeptemberi üres délutánban,

csepegnek rólam a permeteg percek,

érzem a nyugalom hanyag hullámzását.

Alig libben a levegő, szinte leült az élet

vagy talán le is dűlt sziesztára kábán,

s álmában fáradt fújtatóként szuszog.



A szomszéd park fái – jámbor útonállók –,

amíg nem szólnak rigmusok

a közelgő poroszló őszről,

lopják a nyár utolsó arany mosolyát,

és a szállongó szellő ezüst hajszálait.



Egy arc kidomborul az idő fátylából,

dermedt pillantása gyermekéveket idéz,

révedő tudatomat beszippantja, –

delejezve magához ölel,

s tanító mesébe kezd:



Te balga lélek vigyázz,

ne higgy hízelgő szavaknak!

Hiába hintik eléd a szépség mandalaszeleteit,

s kínálnak vérpezsdítő ánizs italokkal, –

nem a javadat akarják.



Először sebet próbálnak ejteni:

bevezetnek látomásaik bűvös erdejébe,

szavuk gáncsos gödrében

csábos csapdába csalnak,

majd feltűznek pillantásuk árhegyére.



Estefelé, amikor kiülnek kalyibájuk elé,

elnézik gyöngyöző testedet,

amint remegő húrként vonaglik.

Kéjesen hallgatják sajgó éneked,

s néha – kedvük szerint – hárfaíveden

körmükkel pengetik dallamuk.



Mire leülepszik a hetedik füstös éj,

már apró pálcikákra szúrva kínálják

édes, rostonsült húsodat

(macskáiknak is dobva kóstolót).

Lecsapolt véred szörcsögve isszák,

majd éjféltájt – sercegő, villámló égbolton –

a Hold sziluettjében repülnek tova,

akár egy óriásdenevér csapat.

Még sokáig hangzik rekedtes kacajuk,

epés vinnyogásuk,

végül elül a seprűsuhogtató nesz.



Monoton unalom kondul a kertben

a szeptemberi üres délutánban,

megropogtatom elfeküdt nyakam,

belenézek az izzó napfénybe –

forróság rohan szét sejtjeimben –,

lefolynak rólam a permeteg percek.

Jó itt nekem…

Alig libben a levegő,

szinte leült az élet

vagy le is dűlt sziesztára kábán,

s álmában fáradt fújtatóként szuszog.







2008. szeptember 05.

Az ötvenharmadik sor





Égbenyúló létra





Ötvenhárom lettem épp ma,

ennyire telt ezen nyáron…

Nőtt egy sort az életlétra,

hiába nem adjusztálom.

Felhasználom önző célra, –

felmászom az égbe rajta!



Felhők között mormol a szél:

– Csupán akkor látsz a mennybe

(kellemetlen hangon regél),

ha száz fokot toldasz egybe,

s fergeteges tériszonyod

nem rontja el jeles napod.



Talán igaz, – lehet mégse:

nem bánt majd a Föld távola,

nem vakít az ózon kékje,

s nem lesz sötét az éjszaka.

Pár sort persze szerteküldhetsz, –

még előtted a … billentyűzet!



2010. 08. 20.