vég-kép

 

létünk a véggel összeér

vásznunkra égnek a jelek

jelenlétünk a múltba tér
      testünkre feszül a keret

a festék ránca megreped

alighogy megszárad a kép

tompán koppan a borzecset

örökre elernyed a kéz

homályba hajló mákonyat



alkonyba kanyargó csapás

e sorsba rángó kábulat

az elmúlásörvény hatás

zuhanni vágy a volt csodás



színes fényfolyókat festő

merül vele minden tudás

egyedül süllyedni rest ő

 csónakja áttört fahéjbézs

már léket kapott a kéktől

még tűnődően visszanéz

amint kicsurran a képből

2009. 10. 01.