2022-10-23

Emléktó üvegén

Befagyott víztükör














Kormot szór szemembe

a reszketeg alkony,

tétova lépteim

konganak a parton.

Emléktó üvegén -

mint vékony cukormázt -

a hirtelen jött fagy

jéghártyát cicomáz.



Gondolatban élek -

testem már hitetlen -,

megdermedt énemet

lábnyomodba tettem.

Fagyos hangulathoz

nem tapad meleg szó,

kandalló nélküli
didergő a kunyhó.



Magam mellé fekszem -

magányom markolom -,

s pattogó hasábok

zenéjét álmodom.





2006-12-30

 

2022-08-29

November fogatán


Ekhós szekér



Sárban, vízben gázol

november rőt lova,

mögötte csak zötyög

ócska, rossz kocsija.


Ponyva alatt hideg,

bakon részeg köd ül,

csípős szélostora

csapdos nyakam körül.



Összegörnyed testem,

megborzong a bőröm,

álomképeimben

hosszan elidőzöm:



Hol égnek szemekben

örök mohatüzek,

ringó táncra kelnek

virtuális szüzek,

öregek mesélnek,

sziklából bor folyik,

hullámzik a zene

hajnaltól-hajnalig.



Ott van az én helyem –

andalít az álom,

november fogatán

csak pislog világom. 

 

2006. 11. 04.


2022-07-25

Édes otthon

 

Kisértetház




(pszichózis)

Míg dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.

Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg magad a holmidat!

Hogy sose legyen kellem napod,
friss kedv-hajnalban beléd marok.
Zord, savanyú arc, keserű száj,
s testben a görcs az idegbe váj.

Sötétedik, a múlt-szél cibál,
a volt világa már fumigál.
A hullt idő holttérbe pereg,
vak lápra lépnek torz szellemek

s a kert mögötti határsoron
halk, viharlámpás halál oson.




2007-10-12

2022-07-11

Nyárvégi éj



Táncoló hölgy



Kiseperte holdudvarát,

benne táncolt egész este -

dalol az éj, bontja haját,

barnán fénylik pucér teste.



Lator szellő súg fülébe -

simogató hangja botor,

csiklandóan nyúl ölébe,

nevetésük hullámfodor.



Ropog az ágy, deszkája ég,

elparázslik, akár a nyár -

ősz kacsint az ég peremén,

s szikrát gyűjt a látóhatár.






2007. 08. 27.


vég-kép



Az élet tengerén

 

létünk a véggel összeér

vásznunkra égnek a jelek

jelenlétünk a múltba tér
      testünkre feszül a keret



a festék ránca megreped

alighogy megszárad a kép

tompán koppan a borzecset

örökre elernyed a kéz

homályba hajló mákonyat



alkonyba kanyargó csapás

e sorsba rángó kábulat

az elmúlásörvény hatás

zuhanni vágy a volt csodás



színes fényfolyókat festő

merül vele minden tudás

egyedül süllyedni rest ő

 csónakja áttört fahéjbézs



már léket kapott a kéktől



még tűnődően visszanéz



amint kicsurran a képből














2009. 10. 01.