Ötvennégy év

(Illusztráció: The Time Machine)


Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.

Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)

Az emberi élet biológiai órája,
akár egy sapka, úgy fedi
az örökítőanyag végeit.
(Augusztusi hőségben sapka?)

Minél több telomér rövidül az élet során,
annál több hibás DNS-ű sejt keletkezik.
Minél kurtább a telomér,
annál durvábban múlik a biológiai idő.
(Persze… virtuális társa csak suhan.)

Szimbiózisba kellene vegyülni az idővel!
Engedni, hogy magával cipeljen, megvédjen,
és megossza velem a zsákmányát.
Hinnem kellene az igazságos izotrópiában,
hogy a fiatal tulajdonságok mától
egyenletesen terülnek szét halmazomban.

Egy percbe sem telik, hogy elsoroljam éveim –
vagy inkább érveim? Ötvennégy érv-év:
csupán pár felvillanó nanomásodperc
a világmindenség digitális kijelzőjén.

Töltök néhány korty keserű gyógyteát –
eltökélt képpel nyeldeklem kapszuláimat.



  2011. 08. 27.

Ötvenhét villanás

(57. születésnapomra)




Kínos meghatódás, fura döbbenet,

ötvenhét villanás, égre írt jelek

mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,

s lemondó mosollyal magára mered.



Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,

a leghízelgőbb toposz is üres csanak,

bár konok elmékben az igaz szó veszély,

a való halkan kacag, mint csörgedő patak.



Kínos kedvetlenség, jeges döbbenet,

ötvenhét villanás, égre írt jelek

mintáján matat a nagyra nőtt gyerek

s lemondó mosollyal magára mered.



Ma az időtlenség képzete tart velem,

utamon nyár karol, ősz bora nem űz,

kedvesem szelíden szorítja meg kezem,

pillantása árnyas, akár a kerti fűz.



Kínos meghatódás, fura döbbenet,

ötvenhét villanás, égre írt jelek

mintáján matat a nagyra nőtt gyerek ­

s lemondó mosollyal magára mered.



Egyszer csend lesz, béke és nyugalom,

ráérünk a létezésről társalogni talán,

mikor körbenézünk Keleten s Nyugaton ­–

hagyunk néhány betűt a költészet falán.





2014. 08. 20.

Vízállásjelentés

(club 56)





Lám, fröcsögve surrant el egy év –

avítt deszkáján inogva szörfözött –,

nyomában lomhán evickélt a hév,

nem serénykedett immár szerfölött.



Mészáros szemmel a halovány ember

mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,

kerülni kell, mert nyűgje van – tenger,

sirám görbül száján, elhagyta a kacaj.



Kérdik még tőlem: hogyan barátom?

Közöld a vízállást, nyomjad a hírt!

Tüskésen szólok, de néha belátom,

csordogál létem, csak egóm blazírt.



A hűsítő folyóban lelkesen pancsolok –

parton hangszóró ver, kalapál az éter,

tarkómon dübögnek száraz hangoszlopok:

a mai vízállás – ötvenhat centiméter.

Ötvenöt dúlt nyár

Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.

Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én-atom –
dagadt kézfejem tüskéit elképedve tépem,
a tűztövis marását pilledten pátyolgatom.

Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból szomjas barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elporzik az élet, végül így is-úgy is itt hagy.





2012. 08. 20.