Harácsolók

Lég ellen forgó a szélmalom,
kutyáját csóváló a farok:
öncélból ugat a hatalom,
ám közösből merít a marok.

Csakis saját hasznát szolgálva
csűri-csavarja az érveket,
fösvényen önt a morc molnárja
apró zsákodba egy keveset.

Földről is sepri a porosat -
nevet rád a kegyes grácia -,
feljegyzi mindig az okokat
társa, a hű bürokrácia.

Bársonyba rejtik el a valót,
kulisszák mögé bújnak, ahol
koncukként mérik szét az adót,
nem nélkülöz, ki velük csahol.

Nézd a sok naplopót! - mára mind jóllakott.
Szuszogva nyúlnak el, arcukon vaskalap,
testük nyugodt, lelkük előregyóntatott,
de álomba süppedő kezük még matat.



2009-04-04

by tokio170

Emlék-köd

Kristálycsizmába lép az éj,
jégsarkakon kopog,
halk dérrel hinti lábnyomát,
talpán friss hó ropog.

Ilyenkor vágyom messzire,
hol jámbor még a táj,
hol város hangja nem zavar,
a csend magvába zár.

Elindul fáradt képzelet,
bódultan andalog,
szememben emlék-köd szitál:
régmúlt karácsonyok.


2007-12-10

szerző: tokio170 a békés szamuráj

tokio170: kéjpillanat

(Kép: Leonid Afremov)

esőfüggöny fénylő rémség

egész éjjel zordan zuhog

kriptából jött sírsötétség

ablaktörlőm álmot susog

hogyha fognád mindig kezem

az éj nekünk pezsgőt bont’na

táncba hívna fény-bálterem

hajnalmámor horizontja



naptestünkben tűzvirradat

tündökölne márvány vágyunk

szikrázna a kéjpillanat

csillámlana nyirkos ágyunk

útszéli roncs füstje lebeg

nagyestélyi szmoking kalap

tűnő árnyak legyintenek

hátsó ülésen ott maradt

 2010. 03. 01.

Emléktó üvegén

Kormot szór szemembe

a reszketeg alkony,

tétova lépteim

konganak a parton.

Emléktó üvegén -

mint vékony cukormázt -

a hirtelen jött fagy

jéghártyát cicomáz.



Gondolatban élek -

testem már hitetlen -,

megdermedt énemet

lábnyomodba tettem.

Fagyos hangulathoz

nem tapad meleg szó,

kandalló nélküli
didergő a kunyhó.



Magam mellé fekszem -

magányom markolom -,

s pattogó hasábok

zenéjét álmodom.





2006-12-30

 

November fogatán

Sárban, vízben gázol

november rőt lova,

mögötte csak zötyög

ócska, rossz kocsija.


Ponyva alatt hideg,

bakon részeg köd ül,

csípős szélostora

csapdos nyakam körül.



Összegörnyed testem,

megborzong a bőröm,

álomképeimben

hosszan elidőzöm:



Hol égnek szemekben

örök mohatüzek,

ringó táncra kelnek

virtuális szüzek,

öregek mesélnek,

sziklából bor folyik,

hullámzik a zene

hajnaltól-hajnalig.



Ott van az én helyem –

andalít az álom,

november fogatán

csak pislog világom. 
 

2006. 11. 04.