Nyárvégi éj

Kiseperte holdudvarát,

benne táncolt egész este -

dalol az éj, bontja haját,

barnán fénylik pucér teste.



Lator szellő súg fülébe -

simogató hangja botor,

csiklandóan nyúl ölébe,

nevetésük hullámfodor.



Ropog az ágy, deszkája ég,

elparázslik, akár a nyár -

ősz kacsint az ég peremén,

s szikrát gyűjt a látóhatár.





2007. 08. 27.

vég-kép

 

létünk a véggel összeér

vásznunkra égnek a jelek

jelenlétünk a múltba tér
      testünkre feszül a keret

a festék ránca megreped

alighogy megszárad a kép

tompán koppan a borzecset

örökre elernyed a kéz

homályba hajló mákonyat



alkonyba kanyargó csapás

e sorsba rángó kábulat

az elmúlásörvény hatás

zuhanni vágy a volt csodás



színes fényfolyókat festő

merül vele minden tudás

egyedül süllyedni rest ő

 csónakja áttört fahéjbézs

már léket kapott a kéktől

még tűnődően visszanéz

amint kicsurran a képből

2009. 10. 01.

Elszívás

 

Leszoktam a piáról,
leszoktam a bagóról.
Olvastam a szex is gáz, -
abbahagytam az olvasást.
Néha tematikusan elgondolkodom:
mégis, hová folyik el a jövedelmem?
A lemondásnak, a visszafogásnak
valahol meg kellene mutatkozni…
Talán, – ha le lehetne cserélni az életem
(egy idomított fiatalra), s mint öreg macskát –
amelyik durcásan bepiszkol az ágy alá –,
megpaskolva kitenni a reptéri parkolóban.
Ám annyira kételkedem már mindenben,
és olyan száraz ez a lőrinci homok,
csak elszívja az érveket körülöttem.
Igazi családom sincsen, csak látszat.
Most – szeretnék kimenni a temetőbe,
kihantolni édesanyámat.


2007. 08. 26.

Nélküled

 

 

Rágcsálom az ajkad – csupa hús

ellopom a hangod – mélabús

iszom szemedből – kávébarna

megérintem melled – készakarva.



Fogom a kezedet – langymeleg

csiklandozom tested – hempereg

elnyújtózol elméd – ellazul

melléd bújok szívem – ver vadul.



[...]
Távoli harang szól – hangja mély

elhúzom a függönyt – szúr a fény

fekvőhelyed szinte – még meleg

párnádon illatod – ott lebeg.



Kezdődik egy új nap – nélküled

nem érzem az ízét – mint veled

tűz és víz emészti – lelkemet

hozzám láncolnád-e – életed?




2006-11-12

éned egén

tétován fordulsz felém,
arcomra téved kezed -
derengő éned egén
pilledő pára lebeg,
madarak könnye szitál,
álmodó kérdés remeg -
hozzám feszülve riszál,
mellemen elszendereg.


szunnyadó vállad átölelem -
kábulatod elmúló tünet -
szemedben tágul a figyelem,
lobbannak villám boglyatüzek.
retinád türkiz fénymezején
indulnak messzi vándorutak,
s vágyó remények dombtetején
pillantásod új holdra mutat.



ránk lehelnek bűvös gondolatok, -
csillagport tüsszent a mágikus tudat,
bőrünkre hull ezer izzó zsarátnok -
füstködöt kavar a varázsló huzat.
szétszórjuk apránként a kéj parazsát -
égetünk a mába még néhány lyukat -
majd markunkba zárjuk az éj darazsát,
s fejünk alá hajtjuk a nyár álmokat.



2009. 11. 24.

tokio170