Sárban, vízben gázol
november rőt lova,
mögötte csak zötyög
ócska, rossz kocsija.
Ponyva alatt hideg,
bakon részeg köd ül,
csípős szélostora
csapdos nyakam körül.
Összegörnyed testem,
megborzong a bőröm,
álomképeimben
hosszan elidőzöm:
Hol égnek szemekben
örök mohatüzek,
ringó táncra kelnek
virtuális szüzek,
öregek mesélnek,
sziklából bor folyik,
hullámzik a zene
hajnaltól-hajnalig.
Ott van az én helyem –
andalít az álom,
november fogatán
csak pislog világom. 2006. 11. 04.
(pszichózis)
Míg dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.
Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg magad a holmidat!
Hogy sose legyen kellem napod,
friss kedv-hajnalban beléd marok.
Zord, savanyú arc, keserű száj,
s testben a görcs az idegbe váj.
Sötétedik, a múlt-szél cibál,
a volt világa már fumigál.
A hullt idő holttérbe pereg,
vak lápra lépnek torz szellemek
s a kert mögötti határsoron
halk, viharlámpás halál oson.
2007-10-12
Kiseperte holdudvarát,
benne táncolt egész este -
dalol az éj, bontja haját,
barnán fénylik pucér teste.
Lator szellő súg fülébe -
simogató hangja botor,
csiklandóan nyúl ölébe,
nevetésük hullámfodor.
Ropog az ágy, deszkája ég,
elparázslik, akár a nyár -
ősz kacsint az ég peremén,
s szikrát gyűjt a látóhatár.
2007. 08. 27.
létünk a véggel összeér
vásznunkra égnek a jelek
jelenlétünk a múltba tér
testünkre feszül a keret
a festék ránca megreped
alighogy megszárad a kép
tompán koppan a borzecset
örökre elernyed a kéz
homályba hajló mákonyat
alkonyba kanyargó csapás
e sorsba rángó kábulat
az elmúlásörvény hatás
zuhanni vágy a volt csodás
színes fényfolyókat festő
merül vele minden tudás
egyedül süllyedni rest ő
csónakja áttört fahéjbézs
már léket kapott a kéktől
még tűnődően visszanéz
amint kicsurran a képből
2009. 10. 01.
Leszoktam a piáról,
leszoktam a bagóról.
Olvastam a szex is gáz, -
abbahagytam az olvasást.
Néha tematikusan elgondolkodom:
mégis, hová folyik el a jövedelmem?
A lemondásnak, a visszafogásnak
valahol meg kellene mutatkozni…
Talán, – ha le lehetne cserélni az életem
(egy idomított fiatalra), s mint öreg macskát –
amelyik durcásan bepiszkol az ágy alá –,
megpaskolva kitenni a reptéri parkolóban.
Ám annyira kételkedem már mindenben,
és olyan száraz ez a lőrinci homok,
csak elszívja az érveket körülöttem.
Igazi családom sincsen, csak látszat.
Most – szeretnék kimenni a temetőbe,
kihantolni édesanyámat.
2007. 08. 26.
