Emlék-köd

Kristálycsizmába lép az éj,
jégsarkakon kopog,
halk dérrel hinti lábnyomát,
talpán friss hó ropog.

Ilyenkor vágyom messzire,
hol jámbor még a táj,
hol város hangja nem zavar,
a csend magvába zár.

Elindul fáradt képzelet,
bódultan andalog,
szememben emlék-köd szitál:
régmúlt karácsonyok.


2007-12-10

szerző: tokio170 a békés szamuráj

tokio170: kéjpillanat

(Kép: Leonid Afremov)

esőfüggöny fénylő rémség

egész éjjel zordan zuhog

kriptából jött sírsötétség

ablaktörlőm álmot susog

hogyha fognád mindig kezem

az éj nekünk pezsgőt bont’na

táncba hívna fény-bálterem

hajnalmámor horizontja



naptestünkben tűzvirradat

tündökölne márvány vágyunk

szikrázna a kéjpillanat

csillámlana nyirkos ágyunk

útszéli roncs füstje lebeg

nagyestélyi szmoking kalap

tűnő árnyak legyintenek

hátsó ülésen ott maradt

 2010. 03. 01.

Emléktó üvegén

Kormot szór szemembe

a reszketeg alkony,

tétova lépteim

konganak a parton.

Emléktó üvegén -

mint vékony cukormázt -

a hirtelen jött fagy

jéghártyát cicomáz.



Gondolatban élek -

testem már hitetlen -,

megdermedt énemet

lábnyomodba tettem.

Fagyos hangulathoz

nem tapad meleg szó,

kandalló nélküli
didergő a kunyhó.



Magam mellé fekszem -

magányom markolom -,

s pattogó hasábok

zenéjét álmodom.





2006-12-30

 

November fogatán

Sárban, vízben gázol

november rőt lova,

mögötte csak zötyög

ócska, rossz kocsija.


Ponyva alatt hideg,

bakon részeg köd ül,

csípős szélostora

csapdos nyakam körül.



Összegörnyed testem,

megborzong a bőröm,

álomképeimben

hosszan elidőzöm:



Hol égnek szemekben

örök mohatüzek,

ringó táncra kelnek

virtuális szüzek,

öregek mesélnek,

sziklából bor folyik,

hullámzik a zene

hajnaltól-hajnalig.



Ott van az én helyem –

andalít az álom,

november fogatán

csak pislog világom. 
 

2006. 11. 04.

Édes otthon

 

(pszichózis)

Míg dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.

Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg magad a holmidat!

Hogy sose legyen kellem napod,
friss kedv-hajnalban beléd marok.
Zord, savanyú arc, keserű száj,
s testben a görcs az idegbe váj.

Sötétedik, a múlt-szél cibál,
a volt világa már fumigál.
A hullt idő holttérbe pereg,
vak lápra lépnek torz szellemek

s a kert mögötti határsoron
halk, viharlámpás halál oson.




2007-10-12