Húsz év kánikula

Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad

a letépett, kiborult kosárnyi levél.

Lassú, tétova eső balgán könnyedez

lagymatag bánatként, majd lomhán elpereg.



Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,

parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy

neonkörökkel incselkedik a huzat,

mintha üvegfestékbe firkálna lyukat.



Bénán remeg a koszos műanyagredőny,

még koboz rajta a hűvös reményhullám,

s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,

mint pókháló a rácson: lustán lengedez.



Tördelten illeszt össze elmém képeket,

miközben nyelem a szúrós, sós levegőt,

s a halszagú sötétben némán izzadok.

Régmúlthoz toldozott, tűnődő rab vagyok.



Húsz éve, - akkor sem eredt el a zápor,

zavartan hallgattuk suta zihálásunk.

Most mégis egy hang, egy elnyűtt kérdés sajog,

léhán lifegnek szakadt, foszlott mondatok.



Hirtelen mozdonyfüst terül - szemembe mar,

csak meztelen, múltba lépő lábad látom.

Szakállas sorompó lánca kattan mélán,

magányom zuhan rám - felszakítja vénám.



Bénán remeg a koszos műanyagredőny,

még koboz rajta a hűvös reményhullám,

s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,

mint pókháló a rácson: lustán lengedez.







2008. 08. 10.

Mintha még itt ülnél

Mintha két bóbiskolás közt még most is emlegetnéd, amint apró gyerekként

Budakeszin egyedül szánkózol és beleborulsz a sáros, hókásás latyakba,

később a Wesselényi utcai ház emeletén izgatottan töltöd magadba az új miliőt,

majd elszakadt leventeként addig bolyongsz a Dunántúl szétbombázott útjain,

amíg az osztrák határon túl a nyomorúságos fogság korlátai meg nem állítanak.



Mintha még most is a háború utáni rövid időszak számodra meghatározó, titokzatos

romantikáján merengenél, és mosolyognál az első spicces hazatéréseden, ahogy

beejted a kulcsod a csatornarácson, és a házmesternek adod a zsebedben lelt süteményt,

mintha még most is hallanám, ahogy éles hangon, színpadiasan artikulálva nevetsz,

felpolcolt, fájdalmas ízületű lábad megrándul, pocakodon a ruha reszketve megremeg.



Csókakőn, a szikrázó Tejút alatt, mintha még most is számolnád unokáiddal az elhúzó repülőgépeket,

a műholdakat és a hullócsillagokat, feljegyezve az észlelésért járó forintokat, mintha érezném, milyen erősen

kapaszkodsz az utadba eső tárgyakba, amikor billegve bicegsz a mosdó felé, mintha látnám az előszobában

szétfröccsenő fekete véredet, ahogy keserves köhögéssel felbuggyan belőled, mintha kórházi ágyadban még

most is azt latolgatnád, hogy hazamégy – egy utolsó körre beülsz kopott autódba, és végigjárod a bakancslistád.



Mintha még itt ülnél. Üres helyedet tapogatom a kanapén, ahol kiteknősödött a kárpitozás.







2015. 08. 10.